A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy
időben jártam - kezdettől fogva feltűnt nekem a
sebész. Állandóan fekete, zöldre kopott, de tiszta
szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen illett
a kuszált, őszbe vegyülő gesztenyeszín bajsza és nagy,
mély fekvésű, fekete szemei. Ezekben a szemekben -
mintha mindig könnyesek lettek volna - valami éjszakás,
bohém csillogás volt. Csendesen, csaknem suttogva
beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon.
A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a
kávéházi vendégekkel az újságok tartalma felől
folytatott, mélyen belenézett annak a szemébe, akivel
beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna őt az illető.
A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes
mondatokban mondta el, mintha a betegének adná ki
rendeléseit. Ennek a kopott embernek nemes eleganciája
olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó, de igen finom
bársonyszövetek, amelyeket ódon f?nemesi kastélyokban láttam.