Volt idő amikor az ember teljes életet tudott élni
számítógép nélkül. Sokan azt hiszik ez ma már lehetetlen,
mert a számítógép annyira hétköznapjaink eszközeivé vált.
Arról beszélnek, hogy ma információs társadalomban élünk,
és nem látják, hogy sokan élnek -- többek között vidéken --
úgy, hogy sosem láttak még számítógépet és mégis boldogak.
Civilizációnak és fejlődésnek titulálják a technika
és a tudomány által létrehozott eszközöket, miközben 
nem vesszük észre, hogy mekkor tömegű hulladék termeléssel
jár mindez. Ez a hulladék pedig nem is akármilyen. 
Évezredek alatt sem tünnek el az életünkből, és csak
gyűlnek meg gyűlnek. Nagy szemétlerakok épülnek, majd
beföldelik őket, és újabbakat nyitnak. Unokáinknak már
nem lesz egy talpalattnyi helye sem szemét nélkül. 
Az ember egy olyan állatfaj amely hiába látja szörnyű
jövőjét, ahhoz, hogy cselekvésig eljusson át kell 
élnie szörnyű bukását, tévedését.
Milyen szép lehet egy nap amikor nem egy szobában vagy
irádában töltöm számítógép előtt az időmet, hanem 
felmegyek egy hegyre, és az erdőben sétálok. Hallgatom 
amint csiripelnek a madarak, érzem a fák és a leveleik
illatát. Látom amint a nap megvilágítja a közelben
lévő tisztást, és aranyba borítja az ott növő növényeket.
Érzem a lábaimban az izmok enyhe fáradságát, a tüdömben
a friss levegő be és kiáramlását. 